Önálló tanulás – hogyan vedd rá az önálló tanulásra?

Önálló tanulás helyett konfliktusos közös tanulás?

A szülők többsége – akikkel találkozom – rémálomnak tartja a gyerekével való tanulást. Belátja, hogy nem tesz jót az egyébként szeretetteljes, békés kapcsolatnak, ha a „hajcsár” szerepébe lép. A gyerek sem fogadja jól, ha Anya akarja megmondani, hogy mi lesz jó vagy nem jó, a tanító néni helyett. „Mert te nem jól tudod, ezt ……… nénivel nem így szoktuk” – ismerős a mondat annak, aki együtt tanul a gyerekkel.

Sokszor – valljuk be –  nem tudunk türelmesek lenni Többre akarjuk kapacitálni a gyereket (nem elég szépen írtál, írd újra, másold le még egyszer hibátlanul, írj vázlatot stb.), mint amit elvisel, vagy ami szerinte indokolt elvárás. Zavar bennünket, ha nem elég alapos, ha nem teszi oda magát, ha túl akar esni rajta minél gyorsabban.

Miért ülünk le mégis tanulni a gyerekkel?

Ilyen válaszokat szoktam hallani: „másképp nem áll neki” (értsd: a szülőnek fontos a házi feladat, nem a gyereknek), „nem tudná egyedül” (értsd: tényleg nem tudná, vagy csak valahogy megcsinálná, de a szülőnek ez nem elég jó), „egyébként órákig tartana” (értsd: a szülőnek fontos, hogy gyorsan vagy időben meglegyen), „biztos akarok lenni abban, hogy mindent megcsinált” (értsd: kontroll kell, mert különben…), és még lehetne sorolni.

Ami a zárójelben szavakba öntött szülői hozzáállásban közös pont, az a felelősség kérdése.

Kinek a felelőssége a tanulás?

A szülőé vagy a gyereké? Amikor hallom a gyerek által unalomig ismert mondatot, hogy „nem nekem tanulsz, hanem magadnak”, akkor mindig elgondolkodom: valóban hagyjuk, engedjük őt magának tanulni?

Vagy ez csak egy mondat, amit azért mondunk, mert nekünk is sokszor elmondták. Belátható, hogy a gyerek számára teljesen felesleges – hisz minden nap meggyőződik róla, hogy nincs szabadsága magának tanulni. Számunkra pedig csak önmegnyugtatás, hogy „én bizony elmondtam”.

Engedjük, hogy megtapasztalja a házi feladat hiány következményeit? A nem tanulás, nem készülésből fakadó stresszt és a rossz érzést, szégyent, hogy nem tudtam válaszolni az osztály előtt arra, amit kérdeztek?

Nem hagyjuk, röviden ennyi a válasz.

Próbáljuk megelőzni a keserves tapasztalását, és megkímélni attól, hogy megélje a nem-tanulás következményét. Helyette átvesszük az irányítást a tanulása felett.

Mi mondjuk meg, hogy mikor, mennyit és hogyan – ami ellen tiltakozik, hiszen kívülről erőltetjük rá. Így lesz szenvedés, harag, kiabálás, sírásba torkolló konfliktus, összességében kapcsolatrombolás a közös tanulásból.

Sokan felhördülnek gondolom, hogy „de hát mit tehetnék, másképp nem megy”. Tényleg nem?

Nézzük meg közelebbről, mit kockáztatunk azzal, ha visszaveszünk az irányító hajcsár szerepből:

• Rossz jegyet hoz haza (Na és, főleg alsóban számít ez…),
• Rossz tanulónak fogják elkönyvelni (Milyen hátrány éri? Kevesebb feladatot kap? Más feladatokat, mint a többiek? – egyelőre a differenciálás az iskolákban még nem mindennapos gyakorlat),
• Meg fog bukni! (Nem fog. A bukásig vezető út hosszú, és számtalan lehetőség van a beavatkozásra, ha megérett rá a helyzet. Csak ki kell tudni várni.)
• Ki fogják csúfolni! (Lehet. Itt kellünk mi szülők, hogy megértessük vele, hogy ezen ő maga képes változtatni)

A példák csak azzal szembesítenek, hogy néha szem elől tévesztjük a tétet: mit nyerünk (egy nyelvtan dolgozat ötöst, de milyen áron?) és mit veszítünk (jó hangulatú, szeretetteljes együttlétek), ha beleállunk a hajcsár szerepbe.

Állítom, hogy van választásunk – lehetőséget adni a gyereknek, hogy érezze meg saját felelősségét a saját tanulása iránt. NEKI legyen fontos a tanulás, a teljesítés, és ne a szülőnek.

Ne vonuljunk ki, csak lépjünk kettőt hátra.

Tudd meg, hogy Te szülőként segíted vagy akadályozod inkább őt az önálló tanulóvá válásban! Töltsd ki a tesztet és azonnal kapsz választ!

Engedni tapasztalni az önálló tanulást

Ha megérett a szándék, hogy haladnunk kell a gyerek önálló tanulása irányában, akkor itt van néhány alapvetés, mivel legyünk tisztában és mit szükséges átgondolnunk.

1. Önálló tanulás feltételeinek vizsgálata

Ezek egyrészt külső feltételek, például, van-e önálló szobája, kuckója, ahová zavartalanul visszavonulhat. Másrészt belső feltételek: adottak-e a gyerek képességei, hogy önállóan boldoguljon például egy szöveggel. A legfontosabb ilyen az értő olvasás.

2. Lépésről-lépésre az önálló tanulás felé

Ha eddig szorosan, „anya-nélkül-nem” típusú tanulás volt, a változás nem következik be varázsütésre. A fokozatosság elve fontos, hogy a gyerek ne azt érezze, hogy egyik napról a másikra magára maradt. Részfeladatokban hagyjuk magára, tervezzünk időt a részfeladatok elvégzésére. Ne rágjuk a szájába, mit kell csinálni egy-egy feladatnál, használjuk a rávezető kérdezés módszerét, hagyjuk nyitva a lehetőséget, hogy maga jöjjön rá a probléma megoldására.

3. Gyerek partnerként való bevonása

Hiába tűzzük ki célnak a gyerek önálló tanulásra való „rászorítását”, ha ő ebben nem partner. Gondolkodjunk az ő fejével egy kicsit, mit tudunk felvillantani előtte, hogy a partnerség számára is kézzelfogható pozitívummal járjon! (a „később mennyire jó lesz neked” típusú érvelés nem fog működni).

Lebegjen a cél a szemünk előtt – minél korábban elkezdünk arra figyelni, hogy tudatosan hátralépjünk, és semmiképp sem irányítóként vegyünk részt a tanulásában, annál nagyobb az esély arra, hogy később képes legyen megbirkózni a sok tantárggyal noszogatás nélkül.

Minél tovább habozunk átadni a felelősséget, annál hirtelenebb és brutálisabb lesz a váltás számára, mert el fogja hagyni egyszer az a mondat a szánkat, hogy „elég nagy vagy már, tanulj egyedül”.

Tudd meg, hogy Te szülőként segíted vagy akadályozod inkább őt az önálló tanulóvá válásban! Töltsd ki a tesztet és azonnal kapsz választ!

Szemezgess a korábbi bejegyzések között: Neked segítenek, hogyan erősítheted Őt hatékonyabban a tanulásban!